Mikor tavaly októberben elkezdtük tervezgetni a Gasztrokommandót, erős ellenérzéseim voltak az éttermekkel kapcsolatban. Hasonlóképpen álltam a francia konyhához is. Még a múlt héten is úgy voltam vele, hogy a francia éttermek csak annyiban különböznek a hétköznapi éttermektől, hogy kettővel szorozzák az árakat. Hat hónapnak kellett eltelnie, hogy túllépjek az előítéleteimen, és ehhez szükség volt a Cafe Bouchonra is.
Félúton az Oktogon és az Arany János utca között egy teljesen jellegtelen épületben kapott helyet az új kedvencem. Oda a vidéki srác nyakassága, az emberes és magyaros Katalin Csárdát letaszította trónjáról ez az étterem. Pedig sehol nem ettem még olyan palócos-káposztás bablevest. Mindig is imádtam a pörköltillatú csárdákat és a kockás asztalterítőt, de akkora párfordulásban volt részem, hogy még most is szédülök. Még mielőtt belekezdenék a hangulat leírásába, háttérzenének érdemes elindítani a videót.
Belépek az esőből toprongyosan, egyetemista oldaltáskával, kócosan, és már az ajtóban két pincér fogad. Hamar találunk asztalt, a pincér a ruhatárba viszi a kabátom. A hely visszafogottan elegáns. Semmi felesleges csicsa, minden gyönyörűen tiszta és a helyén van. Átfutom az étlapot, rendelek, és fél perccel később már az Ariel-reklámba illő fehér terítőn áll a ház saját kenyeréből készült pirítós paradicsomlekvárral, hogy addig is csipegessek, míg kihozzák az előételt. Dél-francia kacsasalátával kezdődik a menü. A saláta édeskés íze a nyelvem egyik oldalán, a füstölt kacsaszeleteké a másikon, és mikor összeérnek... Mint mikor két szerelmes rohan egymás felé, és a találkozáskor először csak összeölelkeznek, majd forrón csókolózni kezdenek. A fenyőmandula néha-néha féltékenyen felkiáltott közben. A kétféle – egyszerű fehér és magvas barna – kenyérből kínált pirítós csak tartotta a gyertyát ehhez a gasztronómiai előjátékhoz.
A dolgok a főételnél pedig csak fokozódtak. „Edith Piaf” módra készített csőben sült pulykamellfilét rendeltem. A csőben sütés vagy gratinírozás klasszikus francia elkészítési mód, amelynek lényege, hogy különböző rétegeket sütnek össze úgy, hogy végül a legfelső réteg ropogósbarnára süljön. Ez esetemben a pulyka, az alma, a dió és a camembert buja nászát jelentette. A tálalás vagy – csak hogy a szakszavaknál maradjunk – garnírozás egyszerű, de ötletes, amiről megint csak a visszafogott elegancia jut eszembe. A köretnek kínált jázminrizsből emelt piramis mellett egy félnarancs héjában áll az áfonyaszósz. Mindig féltem az áfonyaszósztól, mert általában annyira édes, hogy szinte minden más ízt elnyom. De kiderült, hogy eddig csak az áfonyaszószok utcalányaival találkoztam. Amit itt kaptam inkább előkelő gardedám, aki vigyázza, hogy a camembert ne kerüljön túl közel az almához vagy a pulykához. Így marad a kacér flört, pajzán ízek kergetőznek a számban, és egyre inkább kezdem megérteni Maupassant sikamlós novelláit. Míg aztán az utolsó falatnál beteljesedik a szerelem; a lágy sajt, a puhára főtt alma és az omlós pulyka selymes keverékébe beleroppan a dió.
Nem szeretek étteremben rágyújtani, eddig még nem is volt rá példa, de most megkértem a pincért, hogy hozza be a kabátom, mert benne felejtettem a cigarettámat. Miután visszavitte, eszembe jutott, hogy az öngyújtóm újra benne felejtettem. Mire szólhattam volna, már mellettem állt, és tüzet is adott. (Egyébként a földszinti dohányzó mellett van egy emeleti nemdohányzó terem is.) Tényleg kifogástalan volt a kiszolgálás, ez már csak hab volt a tortán. És ha már torta, utójáték gyanánt rendeltem egy francia csokitortát is. Mintha csak simogatták volna mellkasom. Mennyei volt. Sajnos a desszertekhez kínált ajándék desszertbort most nem kóstolhattam meg.
Az előételből és a főételből kisadagokat kértem, a desszertből normált, de azzal már a franciás fogások könnyűsége ellenére sem bírtam el. Bár igaz, hogy három órával később már mardosott az éhség. Egy tonikkal és a három fogással a számla 4500 forintra rúgott. Fizetés után a pincér rám segítette a kabátot, én pedig olyan boldogan és kissé szégyenkezve jöttem el, mint aki éppen egy bordély ajtaján lép ki. A pincér pedig olyan cinkosan köszönt el, mintha tényleg madám lenne. Megcsaltam a csülkös bablevest. És élveztem.
