Ha nem szeretitek a spárgát, gyorsan, és békében, a kedvenc szakító szövegemmel váljunk el egymástól: jobbat érdemelsz nálam, sokkal jobbat. Az itt ragadt spárgafanoknak, Rosarióval boldog utazást kínálunk, és megmutatjuk, hogyan lehet ezt a tavaszi, csokorban álldogáló friss zöldséget minden fogásba belecsempészni.
A séfet és a spárgát egy kicsit máris félretéve, kezdjük a kulináris utazást a cukrászmester, krémeshez hasonló diplomata elnevezésű hűvös desszertjével, amit a konyhán kóstoltunk. Desszerttel kezdeni az ebédet, ó, igen, gyerekkorom összes esti imája meghallgattatott. Kisebb volt, mint az igazi krémes, de könnyű és eszeveszettül finom. Bemutatkoztunk a konyhán a fiúknak, szépek voltak, nem vitás, Nikit alig tudtam a pék mellől elrángatni, és ha azt gondolnátok, ez nem tartozik ide, jelzem, hogy de igen, mert amint az előző posztban írtam, üveg választja el a konyha dolgozóit a vendégtértől, tehát nem csak enni, de bámészkodni is lehet.
A diplomata után, az asztalunknál, még porcukros kézzel átnyálaztam a menüt. Gianni elmondta, hogy túl hosszúnak találja az étlapot, és hamarosan újjal rukkolnak elő, még szezonálisabb, újabb fogásokkal, megtartva a régi klasszikusokat és a vendégek kedvenceit. Képtelen lettem volna választani, így Rosarióra bíztam magam. Az első fogás spárga, sonkába göngyölve, egy mesés sajthabbal kísérve, ami erős ízével nagyon jól passzolt a friss spárgához, ami roppanós volt, pont úgy, ahogy szeretem. Niki vega verziója sonka helyett egy parmezán kosárkával érkezett. Egy pohár száraz fehér, és jöhet a leves. Spárgakrém. Most kifolyt a nyálam a billentyűzetre, ezért nem ragoznám, egyszerű volt és tökéletes.
Aztán, amiben az olaszok verhetetlenek, megérkezett a házi tészta kagylóval és spárgával és az első prosecco a hölgyeknek a másik asztaltól. Na, ezért szeretem én az olasz nyarakat.
Az újabb finomság előtt, kikérdeztem Giannit a tapasztalatairól, az olasz étterem kultúráról, a vendégek szokásairól. Megtudtam, hogy sok vendég, tudás nélkül, hatalmas elvárásokkal érkezik az étterembe, ezt ő úgy fogalmazta meg: „tudás nélkül jönnek az igények.” Félnek magukat a felszolgálóra, a séfre bízni, ragaszkodnak a megszokotthoz, a saját elképzeléseikhez és ritkán hagyják magukat lenyűgözni. Nincs könnyű dolga egy olyan széles vendégkörrel rendelkező étteremnek, mint a Pomo D’Oro. Duplán kell bizonyítaniuk, egyfelől a magyar, szkeptikus vendégeknek, másfelől az igazi olaszoknak, akik a legkeményebb kritikusok.
Vedd le a lábad az asztalról című kép (nem)
Abban egyetértettünk, hogy minden az alapanyagoknál kezdődik. A főzés akkor jó, ha jó alapanyagot használunk, ha egyszerűen és örömmel dolgozunk vele. Gianni magának sosem, inkább a szerelmének szeret főzni, azt mondta, ilyenkor kapcsol ki igazán, mikor arra kértem egy szóval jellemezze konyhai szenvedélyét, kapásból a játék szót mondta.
Közben megérkezett a halacska. Nem volt túlcicomázva, egyszerűen egy isteni halfilé feküdt a tányéromon, a legfinomabb olívaolajban, és az a cukkíni virág...jaj, nekem.
Tudtátok, hogy a cukkíni virágot vagy tenger vízzel, vagy szardellával sózzák? Én nem tudtam, mint ahogy azt sem, hogy képes leszek e még desszertet enni. Pedig de, méghozzá epret házi vanília fagyival. Sajnos, nem volt több gomb a farmeromon, és közös fotót is szerettem volna, mielőtt még bálnává változom, ezért őszinte fájdalommal nemet mondtam a többi nyalánkságra, és összeölelkeztem kedvenc olaszaimmal. Arrivederci!
