A lasagne a közhiedelem szerint egy könnyű tésztaétel. Számomra is hasonló kategóriába tartozott (köszönhetően gyermekkorom kedvenc képregényhősének, Garfieldnak), egészen addig, amíg egy fejessel bele nem vetettem magam a tésztalapok sűrű ragujába.
Ahogy azt kell, címszereplőnk eredetével kezdeném a leírást, de máris enyhe fennakadásokba ütközöm. Olaszország ugyanis híres ételeredet-védő keresztes hadjáratairól (lásd pármai sonka), amelyeknek mostanság Anglia volt az egyik célpontja. A félsziget egy indítványa szerint ugyanis a történelemben először náluk csináltak lasagnét. Ennek írásos ereklyéje az első angol szakácskönyv, a 14. századból. A temperamentumos mediterrán ország persze azonnal komolytalannak nyilvánította az állítást, miután kiderült, hogy az angol recept – amely valóban hasonlít a lasagne elkészítési módjához – nem említi a paradicsom és a hús használatát, amely viszont esszenciális hozzávalója nevezett ételünknek. Tehát a lasagne olasz tésztakülönlegesség, egyenesen az Emilia Romagna tartományból. Már a rómaiak is előszeretettel fogyasztották elődjét, ahogyan arról a korabeli receptkönyvíróktól is értesülhetünk.
Ha először találkoznánk ezzel az étellel, akkor a következőképpen írnám le: téglalap alakú tésztalapok egymáson, amelyeknek van sima, spenótos és paradicsomos változata is, köztük valamilyen húsragu és besamel mártás keveréke, parmezán sajt a tetején, mindez megsütve, összepirítva.
A tésztának egyébként kétféle típusa lelhető fel a piacon: az egyik a friss, a másik a szárított. A különbség az elkészítésnél jön elő, ugyanis míg a friss tésztát használat előtt meg kell főzni, a száraztésztát rögtön lehet tölteni, mert a víz, amit a sütés során a többi összetevő enged, elegendő ahhoz, hogy az elkészüljön.
Az olaszok gondolni sem merték volna, hogy a világunkat meghódító kerek tésztacsodájuk mellett a lasagne is legalább akkora hírnévre tesz szert. Pedig ma már kevés ember van, aki ne kóstolta volna valamelyik változatát.
Sajnos felgyorsult világunk pörgő tempója miatt, a könnyű és gyors ízek kedvelőinek nyomására sok élelmiszergyártó cég és gyorsétterem erőszakolta meg az eredeti receptet: manapság létezik gyorsfagyasztott, illetve mikrohullámúban percek alatt elkészíthető és mindenféle – az eredetire cseppet sem emlékeztető – alapanyagból készült verzió is.
Ahhoz, hogy igazi tésztaélményben legyen részünk, nem kizárt, hogy egészen a sarkantyús csizmáig kell mennünk: Ferrara, Bologna és Parma azok a városok, ahol biztosak lehetünk az autentikus ízekben.
Az egyszerűsített variációk jelenléte érthető, hiszen az igazi lasagne elkészítése rengeteg munkát és odafigyelést igényel. Kezdve a tészta meggyúrásától, amelyet megfelelő vékonyságúra kell sodorni, majd kifőzni – persze méretéből adódóan egyszerre csak keveset. Ezt követi a megfelelő ragu elkészítése, amely az összetevők 3-4 órán át tartó, lassú tűzön való összepárolását jelenti. A besamel mártás odaégetés nélküli kikeverése és főzése a következő fázis. Ezek után már csak a rétegek precíz egymásra építése marad, a megfelelő arányok és sorrend betartásával. Ha mindezekkel végeztünk, néhány paradicsomkarika és a gazdag parmezánréteg a műremekünk tetején jelzi, hogy készen állunk az utolsó fázisra – a sütésre.
A fentieket átolvasva személy szerint teljesen átértékeltem az eddig gyors olasz ételnek hitt lasagnét, hiszen egyértelművé vált, hogy ez az étel speciális odafigyelést igényel. Éppen ezért mondják, hogy vagy csak olyan helyen fogyasszuk, ahol meg vagyunk győződve a megfelelő minőségről, vagy csak speciális alkalmakkor, amikor tudunk időt áldozni az elkészítésére.
Én azért, országunk kulináris értékein felbuzdulva, teszek egy próbát, és megkóstolom, hogy nálunk hogyan interpretálták ezt az olasz tésztaspecialitást.
