Úgy alakult, hogy a húszperces sajtburgerszünetemből kétórás lett. Tökéletes alkalom egy kényelmes ebédre. Be is néztem egy közeli étterembe, a Bercsényi Kisvendéglőbe. Tíz percre az egyetemtől, jó megoldásnak tűnt.

Kockás terítő, laminált padló, szőnyegek, csillogóra lakkozott fabútorok. Otthonos hely. A hangulaton ront, hogy a falakon sokkal szebb éttermek képei lógnak. Kicsit olyan ez, mintha Matt Damon arcképével nyomott pólóban szólítanék le lányokat. Miért jó az, ha tudják, hogy vannak nálam jobbak is?

Kis várakozás után megkapom az étlapot. Azonnal szemet szúr a hagymás rostélyos mustáros szűzpecsenyéből. Mellé krokettet kérek, mert már unom a sült krumplit. A gyorséttermek miatt elszoktam a várakozástól, de a húsz perc még így is sok. Már épp azon gondolkodom, hogy kérnem kellett volna valamit inni, mire a pincér hoz egy pohár vizet az evőeszközök mellé. Aztán megérkezik a rostélyosom.

A szűzpecsenye olvadósan puha, a közepe annyira húsrózsaszín, amennyire kell. A krokett talán kicsit sötétebb, mint a megszokott, de az ízén nem érezni, hogy túlsült volna. A hagymakarikák tökéletesre sütve. Hiába imádom a hagymát, de a tányér felét csak az adja, így már sok. Az első pár falat után a pecsenye erős íze is tolakodóvá válik. A túl sok bors égeti a nyelvem. Ilyenkor jön jól a díszítésnek szánt saláta. Mire végeztem a hússzelettel és a körettel, még mindig hatalmas halom hagyma áll a tányéron.

Fizetés a pultnál, elég furcsa. A pincér nem siet, hogy a kedvemben járjon. A számla alján 1590, rászámolok még tíz százalékot. Nem is értem, miért hagytam borravalót. Kicsivel többért ebédelhettem volna a Ráday utcában is. Legközelebb így is fogok tenni.