Letépve magamról a sikoly álarcot, saját nevemet használva, kommandós szándékomat előre jelezve asztalt foglaltam az étteremben, ahová készültem. Milyen kommandós az ilyen?! Pfejpfej! Ilyet nem szabad csinálni! Hátha félrevezetnek. Hátha olyat hoznak enni, ami nincs az étlapon. Hátha maga a séf ajánl és főz, őrületesen jót, hátha a tulajdonos kíséri hosszú ebédedet, hátha a konyhán mindenkinek bemutatnak. Hátha orvul elcsábítanak, és Te örökre beleszeretsz az étterembe, és aztán ajánlod fűnek - fának. Ja, én bedőltem. Mindez megtörtént. Szedjetek ízekre, kritizáljatok, de ezt a pazar 3 órás ebédet és az azt követő boldog sziesztát már senki nem veheti el tőlem. Kiengesztelésül teljes részletességgel megosztom veletek múlt heti celebédem történetét, megismertetlek benneteket Gianni Annonival, a Pomo D’oro tulajdonosával, a barátságos celebbel, Rosario Simeolival a vidám séffel és az ő 5 fogásával, a spárga ezer arcával, és még a proseccóm apró buborékaival is, amik a Bazilika lépcsőjére kényszerítettek a délután további részére józanodás céljából. Rosario ajánl és mesél
Miután levadásztam Gianni telefonszámát kicsit körbekérdezősködtem, mire számítsak tőle. Biztosítottak, hogy teljesen kellemes, laza valaki, felhívtam, és valóban; semmi póz, semmi arcoskodás, Gianni örömmel állt rendelkezésemre, és úgy tűnt, kifejezetten örül egy olyan apró mini gasztroblogger látogatásának, mint amilyen én volnék. Dátum, helyszín pipa. Hogy kicsit kedveskedjek ennek a mi Gianninknak, barátnőmmel, Szökrön Niki fagylaltmesterrel érkeztem, aki magával hozta Budapest legjobb pisztácia fagyiját, és hopp már a bent is voltunk a konyhán és az olasz cukrász diplomata nevű süteményét kóstoltuk. Hiába, két nő és egy doboz fagyi sok kaput kinyit. 
Az étterem a belvárosban, az Arany János utcában van, szemben cukrászda, mellette az azonos nevű Gastronomia Pomo D’Oro, előtte terasz, a teraszon jól öltözött olaszok szürcsölik feketéjüket, mindenki sürög - forog, hangosan beszél és nevet, egyszóval él és vibrál az egész utca. Veszély! Pillanatok alatt azon kapjátok majd magatokat, hogy Ti is köztük ültök, bort isztok, kenyeret tunkoltok olívaolajba, nagyot haraptok az édes paradicsomba, és semmi, de semmi kedvetek nem lesz visszamenni dolgozni. Javaslatot teszek arra, hogy vagy vacsorára menjetek, vagy olyankor, amikor nem siettek sehova. Mi délre mentünk, és 3-kor még vígan a képen látható finomságokat ettük és gomboltunk még egyet a farmeron. Nem véletlenül használtam a veszély szót.
A Pomo D’Oroba belépve, kellemes hangulat fogad, hatalmas tér, kőfalak, fa asztalok gyönyörűen ebédhez felterítve. Egyszerre elegáns, és barátságos, a legkevésbé sem olyan hely, ahol feszengenetek kéne. Gianni vidáman bemutatkozik és a konyha melletti asztalhoz vezet, amit átlátszó üveg választ el az ott dolgozóktól és azoktól a csodás fogásoktól, amikről igazi gonosz módon, csak a következő posztban számolok be. Addig is képzeljetek el egy csodás tengeri halfilét cukkíni virággal táncolni olívaolajban és sosem múló szerelemmel gondoljatok az olasz konyhára. Jövünk vissza!
Köszi a képeket:
