Míg a nyugati turisták a kelet-európai ízekkel ismerkedtek a Vásárcsarnokban, addig én szorosabbra fűztem a barátságomat a nyugati hamburgerrel.

Az étkezdesor végén egy tűzforró platnin sütik a hamburgerhúsokat. A látványtól és az illattól azonnal összefutott a nyál a számban. Volt is rá ideje, mert legalább 10 percig hallgattam a hús sercegését.

Utólag rájöttem, hogy ez is üzleti fogás: míg egyre éhesebben vártam az ebédre, a pult mögötti néni szép sorban kérdezgette, hogy mit kérek még a szezámos zsemlébe. Tudatos vásárlóként nem hagytam magam megvezetni, de így is rábeszélt két szelet baconre meg egy kis sajtra. A dupla húsba már nem mentem bele, de a végeredmény így is életem legnagyobb burgere lett. Ahogy néztük egymást, egyáltalán nem volt egyértelmű, ki kit fog megenni.

De ugye nemcsak a mennyiség, hanem a minőség is. A zöldségek frissek voltak, és a káposztasalátával sem volt baj, ám amíg újabb feltétekre próbáltak rábeszélni, kicsit odapörkölődött a hús. A füstös íz megadta volna a grillhangulatot, de közben sajnos ki is száradt a husi. Mustárral azért lecsúszott. Az ezerkétszázas árba beletartozott az a tizennégy szalvéta is, amit a széteső hamburgerből csöpögő mustár/ketchup/majonéz arcról és alkarról való eltávolítására használtunk. Összességében kiadós és kellemes volt a burger, de a méretén túl semmi extra.

A multikulti jegyében nyugatról keletre váltottam, viszont a desszertnek választott baklavával nagyon melléfogtam. Száraz volt és talán kókuszos, de ebben még most sem vagyok biztos. Egy fagyi jobban esett volna. Na, majd legközelebb.