Rengeteget töprengtem, hol is lehetne igazán jó magyar ételeket enni. A belváros turistacsalogatói és az ismeretlen utcákban megbúvó kockásterítősök között félúton találtam rá a budai Vakvarjúra. Egy teniszklub és egy panelsor között az ember nem is találkozhatna mással, csakis kettősséggel. Szerencsére sikerült jól ötvözni a magyar konyhát a nemzetközi elvárásokkal. Az pedig, hogy az ígérethez híven tényleg úgy főznek-e, mint a nagymamám, mindjárt kiderül.
Magyaros menüsort nem is lehetne mással kezdeni, csak egy emberes törköllyel. Nagyon meg kell dicsérnem a Szicsek János nevével fémjelzett muskotályos törkölypálinkát. Erős, de isteni szőlőízt hagy az ember szájában. Teljes volt a szüreti hangulat, és már érkezett is a „Jókai bableves jóféle füstölt csülökkel, gazdagon, csuporban”. Ízre olyan volt, mintha csak a szőlőskert végében főzték volna bográcsban, de a tálalás elárulta. Jól nézzétek meg a képeket a Vakvarjú étlapján, mert itt tényleg lehet azok alapján választani, a fogások pontosan úgy festenek. A csuporra frissen rásütött kenyértészta alatt bújt meg a forró leves. Hosszan beszélgettünk a pincérrel arról, hogy leves legyen-e a leves vagy inkább főétel, végül úgy döntöttem, hozza csak ki, aztán eldől, fér-e még belém valami finom. Valóban gazdag volt: csülök, kolbász, bab, krumpli, répakarikák, ahogy illik, viszont kicsit sűrűbbre számítottam. Rendelésnél érdemes megtoldani még egy könnyebb fogással.
Időszaki étel, de felejthetetlen a csirkepaprikás a köretnek kínált tojásos nokedlivel. Nem spóroltak a sűrű, tejfölös szafttal, amitől igazán jól csúszik a nokedli. Még nem mertem hangosan kimondani, de ez bizony finomabb volt, mint amit bárhol vidéken ettem. Jobb volt a nagymamáménál is. A csirke puha volt, és nem tudok eleget áradozni a bársonyos szaftról. Most kicsit sajnálom, hogy a pincér ajánlása ellenére nem csomagoltattam be a maradékot, szívesen tunkolnám friss kenyérrel a tányéron maradt paprikás, lágy szószt. A könnyű csirke mellé a tojásos nokedli elég laktató volt ahhoz, hogy igazán erős és nehéz magyar ételt kapjunk. Remélem, felkerül az állandó fogások közé.
A megterhelő paprikás ételek után kis szünet és nagy gondolkodás következett. Nem szerettem volna kihagyni a somlói galuskát. Tíz-tizenöt perc pihegést követően végül rendeltem egyet. Igazi klasszikus hazai desszertről lévén szó, nem kell külön bemutatnom. A recept mindenki számára ismerős, a Vakvarjúban a megszokottakon felül egy kis aszalt barackkal dobták fel. A tálalás ismét gyönyörű, a tejszínhabot pedig olyan keményre verték, hogy szinte harapni lehetett. Nehéz elképzelni, hogy egy desszert is magyarosan erős lehet, de az öntetben lévő rum mennyiségétől középhaladó ivók is csettintenek a nyelvükkel. Ennek ellenére mégsem ázott szeszben a piskóta, és a csokoládé íze is megmaradt.
Az étteremben nem volt szokatlan az angol és a német szó. Külföldi ismerőseimet én is biztosan ide hoznám, mert tényleg magyaros és igazán kifinomult hely, legyen szó akár baráti, akár munkavacsoráról. Plusz pont a dohányzó és nemdohányzó termek nagyon jó elválasztásáért és a gyermeksarokért. Kerestem a hibát, de azonkívül, hogy a bablevest több csülökkel szeretem – ami csak ízlés kérdése –, nem találtam semmit.
Két pálinka, két leves, két főétel, egy desszert és két pohár a ház borából borravaló nélkül alig több, mint 8000 forint. Újbudaiaknak kötelező a hely, de távolabbról is megéri utazni, sőt, a pesti oldalon is van egy éttermük. Mivel most nem fért bele a hely nevét adó vakvarjú, vagyis kenyérlángos megkóstolása, valaki írja meg, hogy érdemes lenne-e amiatt még egyszer átszelnem a várost.
